Honvédségünk tűzpróbája

1848 szeptember 29-én, 175 évvel ezelőtt a Móga János (1784-1861) altábornagy vezette honvédő csapatok Pákozdnál megállították Jellasics (1801-1859) horvát bán seregét. A történelemkönyvekbe ez az esemény Pákozdi Csata néven került be és honvédségünk tűzpróbáját jelentette.

Jellasics horvát bán vegyes harcértékű, a bécsi hadügyminisztérium által biztosított, hiányos felszereléssel ellátott, császári fekete-sárga zászlók alatt vonuló, mintegy 50 ezer fős seregével, szeptember 11-én, valószínűleg azzal a megbízatással lépi át a horvát-magyar határt, hogy Pesten döntse meg a törvényes magyar kormányzatot. A létszám ugyan nagy volt, de mint később kiderült ágyúkban és huszárok tekintetében is kívánnivalót hagyott maga után a csapat. A magyar köznyelv csak „Macskahuszároknak” nevezte őket, arra utalva, hogy úgy ülték meg a lovat, mint mikor a macska kapaszkodik négy lábán levő körmeivel, hogy lovaglás közben, le ne essen. A magyar huszárokat meglátva pedig „Jézus Mária” kiáltásban törtek ki, és menekültek, ezért így is nevezték őket.

Mindenesetre ekkora erejű támadásra Magyarország még nem volt felkészülve, ugyanakkor a Birodalmon belüli önállóságot biztosító ’48-as alkotmányt a Kossuth irányította Országos Honvédelmi Bizottmány mindenképpen meg akarta védeni.

A körülbelül 27 ezer főt számláló magyar csapatot Móga János altábornagy vezette, aki nem érezte magát elég erősnek Jellasics megállítására. A tisztikar is bizonytalan volt, hiszen V. Ferdinándra esküdtek hűséget, de V. Ferdinánd nevezte ki Jellasicsot is, bár papíron ezt később visszavonta, valójában ez a magyar kormány megtévesztésére szolgált: nem tudták sokan eldönteni, mikor követnek el hazaárulást és mikor felségárulást. A tisztek közül mindkét oldalon sokan ismerték egymást, hiszen korábban bajtársak voltak, most pedig ellenségekké lettek. A magyar tiszti küldöttség a hivatalos hadparancsot követelte Jellasicstól, Magyarország megtámadására, amelyet ő nem tudott felmutatni.

A Jellasiccsal folytatott tárgyalások hadjárata előtt és alatt nem vezettek eredményre. Közjogi értelemben egy szintemelkedést kívánt Horvátország számára kiharcolni és ezt egy magyarországi hadjárattal vélte kivitelezhetőnek. A politikai vezetés csapatainkat ellenállásra buzdította, így elkerülhetetlenné vált a csata.

A magyar haditanács végül úgy döntött, hogy csak akkor harcol, ha felállított állásuk ellen Jellasics támad. Ez pedig Budától mintegy 70 kilométerre, Pákozd-Sukorónál, a Velencei tótól északra következett be. A magyar csapatok a Császárvíz patak mögött foglaltak állást, a szemből való támadást nehezítette az enyhén mocsaras terep. Bal szárnyunkat segítette a Velencei tó, mit terepakadály, a jobbszárnyon pedig Pátkánál volt mocsár.

A csatát és a tömegeket mindkét oldalon képzett császári és királyi tisztek irányították.

Jellasics egy baloldali, átkaroló hadműveletben akarta a magyar csapatokat beszorítani a Velencei tó felé, de nem sikerült neki. A csatában a cseh és magyar tüzérség játszotta a főszerepet, a lovasság és a gyalogság az ellenséget megállította. Ez után Jellasics szemből támadott, de a magyar gyalogság és tüzérség ezt is visszaverte. A legenda szerint a tüzérség olyan jól teljesített, hogy Jellasics egyenesen franciáknak hitte őket.

A horvát bán serege bomlásától tartott, nagyobb veszteségeit kerülni akarta. Ezért három napos fegyverszünetet kért, ezt Móga azzal a feltétellel fogadta el, hogy a csapatok a saját állásaikban maradnak. Jellasics ezt megszegve nyugati irányban október 1-én elvonult csapataival az országból, mivel sem felszereltségét, sem ellátmányát nem érezte elégségesnek, azt osztrák területen kívánta pótolni. Petőfi erről így emlékezett meg: „fut Bécs felé Jellasics a gyáva, seregével seregünk nyomába”. Valójában Jellasics nem futott, fő haderejével rendezetten távozott, mi pedig nem eredtünk a nyomába, mert a napóleoni háborúkban rutint szerzett Móga is visszavonult Martonvásár felé, Jellasics újabb akciójától tartva és csak október 3-tól követte tisztes távolból. A magyar visszavonulás alatt a sötétben baráti tűzre is sor került.

A megkötött fegyverszünet, mint utóbb kiderült, a pákozdi csata végét is jelentette.

Az összecsapás, bár délelőtt 9-től délután 3-ig tartott, sem méretét, sem áldozatai számát tekintve (magyar oldalon 50, horvát oldalon 200 fő, de vannak más számítások is) nem tartozik sem nemzetközileg, sem a magyar történelmet tekintve a legnagyobb csaták közé. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az áldozatok nem számítanak. Igazából a csapatok lőtték egymást, közelharcra alig került sor, az ellentétes erők jelentős része nem került közvetlen harci érintkezésbe.

A történelmi események megítélése, amennyiben két vagy több nemzet sorsa összekapcsolódik, sohasem egységes. Így van ez Pákozd és Jellasics esetében is.

A horvátok és az osztrákok mindössze kis csetepaténak tekintik a Pákozdi Csatát, alig beszélnek róla. Jellasics seregét valóban nem sikerült eltántorítani, a horvát bán irányításával a szabadságharc végéig aktívan tevékenykedtek, így vezetőjüket az osztrákok a Birodalom megmentőjeként tekintették és több kitüntetéssel is illették. A pákozdi, kétségtelenül magyar siker ellenére már október 3-án az uralkodói manifesztum feloszlatja a magyar országgyűlést, tehát a politikai célunkat a csatában nem sikerült elérni. Jellemző, hogy a csatáról hivatalos osztrák hadijelentés nem készült (magyar viszont igen).

Jellasics a horvát történelemben pedig ma egyenesen Horvátország megteremtésére törekvő, azt felemelő, nemzeti hősnek számít, a jobbágyfelszabadítás miatt pedig népszerűsége Kossuthhoz hasonló. Nem véletlen, hogy szobra Zágráb főterén van és nemzeti fizetőeszközükre, a kunára arcképe is felkerült addig, míg az eurót be nem vezették. Ez alól kivétel a titoi Jugoszlávia, ahol osztrák kollaboránsként tekintettek rá és szobrát lebontották.

Móga altábornagy így nyilatkozott a csata után „ámbár seregünk egy teljes győzelmet vívott ki, minthogy magát első állásában megtartotta, mégis katonai nézetből ezen ütközet eredménye csekély; ellenben annál nagyobb erkölcsi hatást tett az új csapatra, a mennyiben helyét első megütközése alkalmával is meg tudta tartani.” Igazából a diadalt az Ozoránál fegyverletételre kényszerített Jellasics féle mellékcsapatok kiiktatása jelentette, amelyet, Perczel Mór honvéd ezredes, Görgei Artúr őrnagy és Csapó Vilmos nemzetőr őrnagy hajtottak végre közösen 1848 október 7-én. Az egész sereget foglyul ejtették, mintegy 9 ezer főt.  Ezt elismerve az Országos Honvédelmi Bizottmány Perczelt tábornokká, Csapót pedig ezredessé léptette elő.

 A magyar történelemben a Pákozdi Csata jelentősége mégis nagy: biztosította, hogy a független, parlamentnek felelős magyar kormány (amelynek újbóli kinevezését Bécs már 1848 szeptember 25-én megtagadta) működhessen tovább, s mivel az országot megtámadták, ezt tekinthetjük szabadságharcunk kezdetének. Hasonló értelemben nyilatkozott Görgei is Pákozdról.

1948-tól került igazán előtérbe a Pákozdi Csata ünneplése, annak 100 éves évfordulóján, amely megfelelt az új kor viszonyainak is. 1951 és 1992 között pedig szeptember 29-e volt a Magyar Néphadsereg, a Fegyveres Erők Napja, a Honvédelmi Nap (melynek ünneplését 1940-től, más időpontban már tartották). Az ünnepi emlékezés bevezetésekor mindezt némi jugoszláv ellenes éllel hozták létre és az eseményekben nem a tiszteket, hanem a magyar népfelkelést méltatták. Az iskolákban tanítási szünet volt és ezen a napon akadálypályákon mérték össze tudásukat a tanulók.

A horvátok kérésére is, a rendszerváltás után, a szocialista múlt örökségétől szabadulni kívánó kormány úgy döntött, hogy nem szeptember 29-e lesz a Honvédelem Napja többé, hanem a szabadságharc egyik csúcspontja, május 21-e, Buda 1849-es visszafoglalása, bár annak katonai szükségszerűségét a történészek ma is vitatják. A Szárazföldi Haderő Napja maradt viszont szeptember 29-e. A horvátok időközben, talán gesztust gyakorolva, Zágrábban az ismét felállított Jellasics szobrát is elfordították: kardjával immár nem észak felé, hanem déli irányba mutat. Sokan ebben Budapest-Belgrád cserét látnak, de ez földrajzilag nem teljesen igazolható.

A térségben Katonai Emlékpark emlékeztet a történtekre, mai formáját 2010-ben nyerte el és az 1848 óta eltelt időszak fontos eseményeit örökíti meg. Az M7-es autópályán haladva a dombon felállított óriás Miskahuszár szobor hívja fel erre a figyelmet, aki a Balaton felé halad, ha teheti, hajtson le az útról, látogassa meg és emlékezzen nemzeti hőseinkre.

Hajdúböszörmény, 2023 szeptember 27.

Vastag György
honvédelmi alkalmazott